A vén ligetben
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebtén suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily kolduson
Mért hívtuk egymást ide, mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy, mennie kell, s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán, le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár.
Drága Gabicám!
Kívánok nagyon szép, napsütéses őszi napokat.
Vigyázz magadra, mert most nagyon könnyű megfázni.
Szeretettel gondolok Rád: Zsóka
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
