Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok.
Újjászületnek és a bogarak,
azok, is mindig újra zsongnak.
A madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél, nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás.
A fajta él, s örökre megmarad.
A föld őrzi az élet magvakat,
s a nap kikelti, minden újra él,
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog.
A nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat.
Élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél.
S a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?
De most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam, vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem.
Ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz,
csodák csodája, létezés: Tavasz!
Drága Gabikám!
Pihentető, szép, napsugaras hetet kívánok.
Szeretettel gondolok Rád: Zsóka
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
